„Ki vagyok én? nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.”

A bicentenárium, a 2022-2023-as Petőfi-emlékév nagyszerű alkalom volna arra, hogy a közgondolkodásban is a helyére tegyük a Petőfi-képet. A „forradalmár Petőfi”-kép ugyanis elég rendesen eltakarja a költő és az ember Petőfit, gyakorlatilag semmi nem látszik abból, hogy valójában milyen jelentős, a magyar irodalmi és a nyelvi kultúra gazdagodásában milyen fontos szerepet betöltő költő és milyen ember volt Petőfi Sándor.

Valószínűleg ma sokkal többek érdeklődését fel lehetne kelteni személye és műve iránt, ha a forradalmár ködképet nem egy korabeli rock and roll celeb ködképére rajzolnánk át, hanem egy olyan hús-vér fiatalember képére, akit sikeres hentes-mészáros vállalkozó apja a legjobb iskolákba járat, abban a tudatban nő fel, hogy ő a szüleinél többre viszi, jogász lehet és a helyi vagy vármegyei közigazgatásban akár valami komolyabb státuszt is betölthet majd és amikor az 1838-as dunai árvíz a családját tönkreteszi és nem tudja folytatni tanulmányait, szerepet kezd keresni már meglévő ambícióinak megéléséhez. Vándorszínészekhez áll, de színésznek alkalmatlan, katonának jelentkezik, ahonnét fél év után egészségügyi okokból kiszuperálják, alkalmi munkákból él, megpróbál annyi pénzt keresni, hogy befejezhesse tanulmányait, sikertelenül, mígnem ki nem derül számára is, hogy az irodalomhoz van tehetsége és ezt a tehetséget olyan tekintélyes emberek igazolják vissza, olyan irodalmárok veszik komolyan verseit, mint például Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc és Bajza József, akkor minden energiájával ebbe a szerepbe teszi magát bele. Nem érdekesebb-e Petőfi egy tehetséges, törekvő, bár meglehetősen tapasztalatlan fiatalemberként, aki valaki akar lenni, mint egy lila ködlovagként, akit megszállt a biedermeier szentimentalizmusa, amit aztán még felül is fertőzött a kor forradalmi szelleme?