„Leinbachnak egy évekkel korábban, nagyobb társaság előtt egészen komolyan, sőt bizonyos jelentőségteljes hangsúllyal kifejtett gondolata ötlött az eszébe. Leinbach akkor megtalálta a bizonyítékát, hogy halál tulajdonképpen nem létezik. Kétségbevonhatatlan ugyanis, magyarázta, hogy az utolsó pillanatában nem csupán a fuldokló, de minden más halandó előtt is hihetetlen sebességgel még egyszer lepereg az egész élete. S mivel ennek az emlékezetben felidézett életnek is van egy utolsó pillanata, és ennek az utolsó pillanatnak is megint csak elkövetkezik az utolsó pillanata, és így tovább: ekképpen a halál tehát alapjában nem egyebet jelent, mint az örörklétet — vagyis, matemaikai formulával élve: végtelen sort. Robert jól emlékezett rá, hogy Otto milyen elkeseredetten utasította vissza ezt a badar locsogást; Robert azonban, bár Leinbach felfogását nem vette kifejezetten a védelmébe, nem tartotta teljes értelmetlenségnek. Ha Leinbach magyarázata helyes, úgy persze sosem tudhatjuk, hogy hányadszor is éljük már meg ugyanazt az egyet, azonkívül ez teljesen mindegy is, hiszen az ember arra ítéltetett, hogy végtelenszer éljen át mindent. — Eh, egyik hülyeség a másik után! Kétes egy jelenség ez a Leinbach, orvosként pedig egyáltalán nem lehet őt komolyan venni! Leinbachot természetesen át lehet ejteni, akkor és annyiszor, ahányszor csak akarja az ember; nem nagy kunszt. Otto már nehezebb dió, ővele már nem olyan könnyű boldogulni...”

[Schnitzler, Arthur: Menekülés a homályba (fordította: Kertész Imre) In: Menekülés a homályba. Osztrák elbeszélők a XX. század első felében (válogatta és az életrajzi jegyzeteket írta: Kajtár Mária) Európa Kk., Bp., 1988., 223.-224. p.]